1611-ben a német csillagász, Kepler, két lencsés lencsét használt objektívként és okulárként, a nagyítás jelentősen javult, később ezt az optikai rendszert Kepler-távcsőnek tekintették.

1757-ben Du Grand az üveg és a víz fénytörésének és diszperziójának tanulmányozásával lefektette az akromatikus lencse elméleti alapjait, és korona- és kovaüvegeket használt az akromatikus lencsék gyártásához. Azóta az akromatikus refraktoros távcső teljesen felváltotta a hosszú tükrös távcsőtestet.

A tizenkilencedik század végén, a gyártástechnológia fejlődésével lehetővé vált a nagyobb kaliberű refraktoros távcsövek gyártása, majd a nagy átmérőjű refraktoros távcsövek gyártása elérte csúcspontját. Az egyik legreprezentatívabb ilyen távcső az 1897-es 102 cm átmérőjű Ekes és az 1886-os 91 cm átmérőjű Rick volt.

A refraktoros távcső előnyei közé tartozik a fókusztávolság, a nagy lemezméret, a cső hajlítása érzéketlen, így leginkább csillagászati ​​mérési munkákhoz alkalmas. De mindig van egy maradék színe, ugyanakkor az ultraibolya és infravörös sugárzás elnyelése nagyon erős. Míg a hatalmas optikai üvegöntési rendszer nehézkes, az 1897-ben épült Yerkes-teleszkóp refraktoros távcsövéhez képest a fejlesztés elérte a tetőpontját, azóta a száz év óta nem jelent meg nagyobb refraktív távcső.